Halihó

Halihó emberek! 

Van egy hírem, hirdetni valóm! Larival egy új történet elindításán gondolkozunk, ami a "Sweet dreams or a beautiful nightmare..." történet folytatása lenne. Elindítottunk egy közvélemény kutatást is, ahol szavazhattok. A szavazás már egy hete elindult és nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, úgyhogy szeretnélek megkérni titeket is, hogy nézzetek be a "Sweet dreams or a beautiful nightmare..." oldalra és szavazzatok, hogy ti szeretnétek-e az új történetet! A könnyebb döntés érdekében pedig egy előzetessel is kedveskedtünk nektek.

A szavazatokat és a látogatókat előre is köszönjük! xoxo Tess(:

Lassú visszatérés...

Hahó kedves ide látogatók! Tudom, hogy régen jelentkeztem már, de mindennek meg van az oka, ahogy ennek is, de ezt nem nagyon szeretnem elárulni a nagyérdeműnek. Szóval megjött az új rész remélem tetszeni fog, és emellett lenne még egy kérésem felétek. Nagyon kevés visszajelzést kapok, néha még keveset se, és egy írónak fontos lenne, hogy tudja, mit gondolnak az olvasók az irományáról, szóval szeretnélek megkérni titeket, hogy valamilyen formában értékeljétek a részeket. xoxo Tess(:

„Hellyel közel 5 perc próbálkozás után feladtam a harcot és beláttam, hogy ennek így most semmi értelme nincs, szóval a felállásból egyszerűen egy kerekesszékbe átülés lett.”

Mikor sikerült átvergődnöm a székbe elindultam a garázskijárat felé, azaz a nappaliba vezető ajtó felé. Lenyomtam a kilincset és egy erőteljes lökéssel kilöktem az ajtót, ami valljuk be nem volt valami jó ötlet, ugyanis az ajtó túloldalán Roni állt – vagyis most már feküdt – a lökéssel szépen a padlóra küldtem.

- Ne haragudj nem láttam, hogy ott vagy és nem is hallottam semmit.

- Semmi baj.

- Jól vagy? Nagyon odavágtalak? – persze próbáltam közelebb kerülni hozzá, hogy lássam lett-e valami baja.

- Jól vagyok. Azt hiszem. Csak az orrom csaptam oda, de semmiség.

- Biztos?

- Hé egy orromra csapódott ajtótól csak nem fogok meghalni. – vigyorgott, mint a vadalma és ezzel megbizonyosodtam róla, hogy tényleg minden oké. – amúgy Marceloék várnak kint.

- Akkor mit keresünk még mindig bent? – kimentünk a kertbe. Pepe a medence szélén süttette a hasát Marcelo pedig a medence átlagos hőmérsékletű vizében áztatta magát.

- Hola!

- Helló! – csak ennyire hajolt fel Pepe és már feküdt is vissza napozni.

- Sztárkapus! Mi a helyzet? Hogy érzed magad? És hogy-hogy itt csövelsz Crisnél?

- Levegőt is veszel néha?

- Bocs, csak régen láttalak. – közben Roni belebújt a sortjába és már Marcelo mellett  áztatta magát.

- Na szóval sorba véve a kérdéseket. Egy semmi különös nincs, kettő kifejezetten jól vagyok, és három, mi is volt a harmadik kérdés?

- Az, hogy hogy-hogy itt csövelsz Crisnél?

- Ja, hát mikor kijöttem a kórházból, volt olyan szíves és befogadott, hogy itt lábadozzak.

- Mekkora egy úriember ez a Ronaldo. – persze emellé a kijelentés mellé a röhögés is társult.

- Tess amúgy, ha át akarsz öltözni akkor a szobádba vannak a cuccaid.

- Hát ez nem rossz ötlet, akkor fél óra múlva találkozunk. – röhögtem ugyanis segítség nélkül kicsit lassan tudok még boldogulni.

- Fél óra? A boltba mész fürdőruháért? – Pepe első több szóból álló mondatán kitört a röhögés mivel irtó érdekes fejet vágott a kérdés mellé.

- Nem, csak kicsit lassan tudok öltözni egyedül, szóval majd jövök. – hátat fordítottam a srácoknak és a szoba felé vettem az irányt. Bementem, de az említett „cuccomat” sehol sem találtam, legalábbis látszólag semmi nyoma nem volt. Úgyhogy kénytelen voltam ismét visszatérni a medencéhez, hogy megtudakoljam, hogy hol vannak a cuccaim, vagy jelen esetben a fürdőruháim. Mikor megfordultam a kis ferrárimmal, kábé a szívbaj rám jött, ugyanis Marcelo támasztotta az ajtófélfát karba tett kézzel és röhögött, de csak miután a fejemre kiült az ijedség.

- Marcelo mi a frászt ijesztgetsz?

- Bocsi nem volt szándékos, vagyis ha jobban belegondolok – itt persze kicsit jobban bele is gondolt az arckifejezése alapján - de egy kicsit az volt. – a gondolatmenete végére már a röhögése visszhangzott a szobában.

- Na jó gondolom nem ijesztgetni jöttél.

- Hát nem.

- Akkor? - pár másodperc szünet - Ne kelljen már minden egyes szót harapófogóval kiszedni belőled.

- Vajon minek? Segíteni meg persze beszélgetni. – közben odajött és segített megtalálni a cuccaimat, amik egy eldugott gardróbban voltak, bár az nem tiszta, hogy honnan tudta, hogy hol van a gardrób. - Na mit segítsek?
- Kezdetben segíthetnél megkeresni a fürdőruhámat, mert ebben a gardróbban semmit nem lehet megtalálni. Majdhogy nem nagyobb, mint a szoba.
- Nyugi majd én megkeresem, addig te mesélhetsz.

- Mégis miről meséljek?

- Hát például arról, hogy mi van veletek.

- Velünk? Kire..ja, hogy Ronira és rám érted. Hát nincs köztünk még semmi, vagyis részemről nincs a többit tőle kell megkérdezned.

- Na hóhóhóó álljunk csak meg egy percre. Azt mondod, hogy nincs köztetek semmi MÉG? Szóval alakul valami értem, és mi van Morataval?

- Mi lenne vele semmi. - persze amint meghallottam a nevét hangnemet váltottam.

- Mikor beszéltetek utoljára?

- Személyesen mikor kiengedtek a kórházból, telefonon azt hiszem tegnap.

- És? Jaj Tess ne kelljen már minden szót harapófogóval kiszedni belőled.

- Semmi nem volt, a kórháznál Karla jött érte boldogan mentek el telefonon pedig beszélni akart, azaz meg akarta magyarázni ezt az egészet, hogy miért van Karlaval.

- Meg akarta, azaz lecsaptad a telefont. De most komolyan Tess tudom, hogy szeretnéd meghallgatni, hogy miért van Karlaval mikor lehetne veled is. Szóval, ha szeretnéd, akkor miért nem hallgatod meg őt?

- Mert nem. Ha fontos lennék neki, akkor nem lenne együtt Karlaval, ha fontos lennék neki, akkor most itt lenne, vagy már keresett volna itt, hogy had beszéljen velem, és igen szeretném meghallgatni, hogy miért nem velem van, de nem teszem, amíg azzal a ribanccal kavar.

- És akkor mi van Crissel?

- Hogy érted, hogy mi van Crissel?

- Mit érzel iránta, mennyire fontos neked?

- Igazából, nem tudom, hogy hogyan is érzek iránta. Fontos nekem, mert hát többet jelent nekem egy egyszerű barátnál, de nem tudom, hogy mennyivel. Mikor a kórházban voltam, elmondott egy full monológot az ágyamnál, vagyis nem tudom, hogy elmondta-e vagy csak beképzeltem, de valóságosnak tűnt.

- Mikor mondta azt az állítólagos „monológot”?

- Hát akkor még úgy volt, hogy Morata velem van mármint, hogy együtt vagyunk, és kérdezte, hogy hogy lehetek Alvaroval. És, hogy azt hitte már kezdem őt megszeretni. És már az első napon, mikor találkoztunk megfogta valami bennem. A legjobb az a rész, hogy örül annak, hogy engem nem lehet csak azzal levenni a lábamról, hogy ő Cristiano Ronaldo. Meg motyogott ott még valamit Karlaról is meg az esésről, de az nem volt valami tiszta lehet, hogy kicsit ott bekábultam, nem tudom, és a végét azzal zárta le: azt hiszem kezdek beléd szeretni.

- Ez most komoly, hogy így fejezte be? - igenlően bólintottam, nem éreztem semmi szükségét annak, hogy szóban adjam ezt a tudtára. - úgy érzem beszélned kéne Crissel is és Alvaroval is. Cris nem mond ilyeneket minden egyes jöttment lánynak, és nem azért, mert jó barátom, de ne játssz vele, vagy szeresd őt vagy hagyd had fusson más csaj után.

- De ezt nem is biztos, hogy mondta mármint, hogy elhangzott ez a monológ, de nagyon-nagyon valóságosnak tűnt, azaz hangzott.

- Ezért mondom, hogy beszélj Alvaroval is és Crissel is. Persze ne egyszerre, mert az ciki meg gáz, hanem először beszélj Morataval, engedd meg neki, hogy elmagyarázza, hogy miért van Karlaval. Biztos van valami ésszerű magyarázat, ha közben téged hívogat, vagy téged szeret.  Aztán ha olyan választ kapsz, hogy mit tudom én mégis Karlát szereti vagy valami olyan ami távolabb visz tőle akkor, de csak akkor beszélj Crissel. Ne zavard őt össze.

- Igazad van beszélnem kéne Morataval. Akkor én most… Megmondanád, Roninak, hogy lefeküdtem pihenni.

- Felhívod Moratat?

- Fel, de falazz nekem Roni előtt, mert nem akarom, hogy tudjon erről az egészről.

- Rám számíthatsz.

Marcelo kiment én pedig elővettem az újdonsült telefonom és tárcsáztam Moratat. Kettőt-hármat kicsörgött majd egy ismerős hangja csengett a fülembe, bár nem teljesen olyan fogadtatásba, ahogyan vártam.

- Nem volt elég, amit délután kaptál? Felhívtál egy kis repetáért?

- Bocsi inkább nem zavarlak, majd később visszacsörgök, ha kitomboltad magad.

- Ne Tessa ne tedd le, ne tedd le légy szíves ne tedd le. Azt hittem Ronaldo az.

- Nem én vagyok az Tessa, ez az új számom.

- Értem és nem mintha zavarna, de hogy-hogy felhívtál?

- Beszélnem kell veled, vagyis neked van mondani valód számomra, és szeretném meghallgatni.

- Persze mikor és hol? – hangja izgatott lett és ennek hatására az én szívem is gyorsabban ver a megszokottnál.

- Holnap visszamegyek és levetetem a gipszet a kezemről, és ha már ott járok, egy vizsgálatra is elmegyek. Előtte van időm.

- Rendben, akkor mond meg, hogy hova, mikorra menjek és én ott leszek.

- És ha lehet Karla nélkül, mert abból a ribancból egy életre elegem van.

- Természetesen Karla nélkül.

- Akkor 11kor a kórház melletti kávézóban.

- Rendben akkor 11kor.

Ott találkozunk. – és mielőtt Alvaro bármit reagálhatott volna megszakítottam a hívást.

Hihetetlen, hogy találkozni akarok vele miközben ő azzal a csajjal jár, vagy azzal a csajjal van együtt, aki ezt tette velem. De igaza lehet Marcelonak, ha keres engem és izgatott lesz amikor beszélünk, akkor biztos valami nyomós oka van arra, hogy miért van vele. Megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből Moratat és ne gondoljak rá. Elővettem a telefonom és egy üzenetet kezdtem bepötyögni Marcelo számára: „Segítened kell! Holnap el kell vinned a kórházhoz anélkül, hogy Roni megtudná.” Elküldtem az SMS-t aztán a lábammal kezdtem el szórakozni. Felemeltem a kezemmel, hogy érzem-e és ehhez hasonlók és meglepetésemre egyre jobban ment a lábfejem mozgatása és már azt is éreztem, amikor a padlón volt a lábam. Ezek után megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha megpróbálnék felállni. Leraktam a két lábam a talajra majd nagy lendületet véve felálltam a székből, hihetetlen volt, hogy ezt én csinálom, hogy újra a saját lábamon állhatok, még ha csak pár másodpercre is, mivel kábé 20 másodperc után visszazuhantam a székbe. Elszántságtól vezérelve újra megcsináltam ezt az örömet okozó műveletet, aztán még egyszer. Kábé ötször sikerült megcsinálnom a hatodikhoz már túl fáradt volt a lábam, ezért inkább lefeküdtem az ágyra és szunyókáltam egyet.

Nem tudom, hogy csináltam, de a szunyókálásból egy reggelig tartó alvás lett, valószínű, hogy annyira kifárasztottam a lábam, hogy az hatással volt a szervezetemre is. Amúgy még simán aludtam volna bármeddig, na jó 2 óráig még minimum, ha nem ébreszt fel Roni amint belépett az ajtón.

- Ébresztő! – a focista reszelős hangja késztet arra, hogy felkeljek, vagy csak feljebb üljek az ágyban, nem mintha fel is akarnék kelni.

- És ki akar felkelni? – fogós kérdésemre is simán tudott választ adni.

- Te, mivel már tegnap késődélután óta alszol.

- És hány óra van? – közben Roni egy tálcát tett le elém reggelivel: pirítós, lekvár, felvágott, tea csak, hogy legyen miből válogatni.

- Itt a reggelid, és már 10 óra van.

- Viccelsz velem?

- Nem viccelek fél 12kor lesz edzés és előtte gondoltam benézek jól vagy-e. – az agyam már kábé zakatolt, hogy mi van akkor most. Gyorsan megkerestem a telefonom, hogy Marcelo írt-e vissza. A kijelző egy bejövő üzenetet jelzett minden bizonnyal ez ő lesz. „Persze elviszlek, fél 11kor érted megyek azt majd kitalálom, hogy mit mondjunk Ronaldonak.” „Oké, de remélem ki is talált valamit, mert nekem semmi ötletem nincs.” - Minden rendben van? Hahó Tessa jól vagy?

- Igen persze teljesen. Te mikor mész be a városba?

- Nemsokára, mert még van pár elintézni valóm, mert szeretnél te is jönni?

- Nem, most nem csak úgy érdeklődtem, és köszi a reggelit. – mosolyogtam mint a vadalma és reméltem, hogy fél előtt elmegy, hogy ne kelljen neki hazudnunk, lehet nem is ment volna, hisz már nem teljesen közömbös számomra, de valahogy Morata iránt mégis jobban húz valami.

- Akkor én megyek el, ha bármi segítségre van szükséged Andres itthon van, őt fel tudod hívni.

- Rendben köszi minden. - mosolyogtam a köszönetnyilvánítás mellé, ő visszamosolygott és kiment. Ránézem az órára és már negyed 12-őt ütött, úgyhogy kénytelen voltam a legnagyobb tempómat felvenni az öltözésnél. Nagyjából 15 percbe telt mire felöltöztem, megfogtam a táskámat és kifelé vettem az irányt. Nem tudtam, hogy hogy fogok a lépcsőn lemenni aztán eszembe jutott, hogy a garázson keresztül is ki tudok menni főleg most, hogy nincs az garázsba Roni kocsija. Gyorsan kijutottam a házból és a kovácsoltvas kerítés túloldalán már láttam Marcelo autóját, ezért gyorsabbra vettem a tempómat.

- Már azt hittem sose jössz ki, és Cris? Mit mondtál neki? – közbe persze Marcelo segített be az autóba.

- Semmit, még hamarabb elment a városba így aztán nem kellett neki semmit mondanom, mert még edzés vége előtt haza fogok érni. Legalább is remélem, hogy haza fogok érni.

- Ha úgy van, hogy mégsem érnél haza, akkor csak küldj egy üzit és feltartom egy kicsit Crist, de ha lehet akkor a „megbeszélem a dolgokat Morataval” ne csak abból álljon, hogy ki sem szálltok egymás szájából.

- Fúj Marcelo, ne legyél már ilyen. – röhögtünk mind a ketten, és közben beértünk a városba is. – Nem fogok egyből a nyakába ugrani, sőt azt sem tudom mit fog mondani, hogy hogy alakul majd az egész beszélgetés. Az is előfordulhat, hogy 5 perc után ott hagyom.

- Jól van, túl sok a duma megjöttünk Sztárkapus! – Marcelo kiszállt a járgányából, és segített beszállni az én járgányomba. Azt még neki se mondtam el, hogy már rá tudok állni egy kicsit a lábamra, mert tuti elmondaná Roninak, aki pedig tuti, hogy a létező összes orvoshoz elrángatna, hogy meggyógyítsanak.

- Köszi Marcelo tényleg mindent, ha plusz segítségre lesz szükségem majd írok.

- Rendben, de tényleg hallgasd meg, hogy mit akar mondani és ne vágj úton félen a szavába ahogy általában szoktad.

- Oké oké okos tojás. Én akkor bemegyek.

- Sok szerencsét. – a brazil kisfiúnak is beillő madridi játékos hip-hop a kocsijába termett aztán eltűnt. Ott álltam egyedül a kórházi kávézó előtt és még most sem hittem el, hogy tényleg beszélni fogok Morataval, azok után, amit pár napja itt csinált velem. „De ki kell derítenem, hogy miért csinálta ezt, és hogy mit kezdett el mondani a kórházba, amit nem fejezett be. Jaj Tessa ne légy már ilyen puhány. Menj be, hallgasd meg, aztán gondolkozz, hogy mi legyen.” A fejemben lévő kis hanggal megbeszélve a dolgokat elindultam a kávézó bejárata felé… 

Csak egy nap...

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy csak így nagyon megkésve tudom hozni az új részt, azért remélem így is tetszeni fog. (: Kipróbáltam én is, hogy milyen a történet több szemszögből, ha úgy gondoljátok, hogy inkább maradjon csak Tess szemszögből akkor jelezzétek. Köszönöm a látogatókat és hogy olvassátok a blogom. (:
pusz (:

„Így egy nagy levegővétel után benyitottam.”

De az ajtó nem mozdult. Be volt zárva, a hangokat viszont hallottam bentről. Többször is megpróbáltam bejutni, de mindannyiszor sikertelenül. Abban reménykedtem, hogy a pályán lesz valaki és elmondja, hogy mi ez a bezárkózós történet. A pálya felé közeledve két alakot láttam meg. Így messziről nem ismertem fel őket, úgyhogy kénytelen voltam közelebb menni, hogy szemügyre vegyem a focistákat. A pályán persze nem más volt, mint Morata Casillas társaságában. Mert miért is lenne egy nyugodt napom nélküle? Kapura rúgott, Iker pedig védett, és vagy Alvaro volt nagyon rossz passzban, vagy a válogatott kapus nagyon jóban, de kábé 20 rúgásból 5 volt olyan, amiért dolgoznia kellett. Viszont azt még mindig nem értettem, hogy a többiek miért zárkóztak be az öltözőbe, vagy éppen hol máshol voltak. Ahogy őket figyeltem, teljesen belemerültem az emlékek tengerébe. Mindenre gondoltam, a bulizásra a clubban, a Morata csókra és persze az első találkozásra a repülőn és a pályán, a kórházban eltöltött a pár napra, a Roni álomra - amit még mindig nem fejtettem meg, hogy álom volt, vagy tényleg megtörtént-e - a blankókkal eltöltött edzésre. Tulajdonképpen az egész spanyolországi ittlétem pergett le a szemem előtt. Hitelen valaki megfogta a tolószék háttámláját és maga felé fordított és ezzel elérte, hogy sikítsak egyet és, hogy rohadtul megijedjek.  Ugyan Casillas is felkapta a fejét a sikításra, de nem nagyon foglalkoztatta a dolog. Moratat viszont annál inkább. A kispad felé fordult, de már csak Ronaldo hátát láthatta eltűnni az öltöző felé.

- Teljesen megőrültél? A szívbajt hoztad rám.

- Jó a szerkód. A póló különösen tetszik.

- Ne gúnyolódj már – megpróbáltam kicsit beleboxolni a lábába, hogy nyomatékosítsam a mondanivalómat, bár szerintem nem nagyon hatotta meg. - Amúgy az öltöző miért volt, vagy van bezárva? Próbáltam bemenni mondom meglepem már a népet, de semmi.

- Ja, te voltál. Azt hittem, hogy valamelyik idióta jött vissza a sajtó tájékoztatóról. Nem kellett mindenkinek menni, úgyhogy néhányan itt maradtunk.

- Néhány egyenlő 3 fő?

- Neem, a többiek lementek a kondiba. Én meg megnéztem, hogy ki van a pályán akkor láttalak meg. Tényleg, hogy-hogy itt vagy? És ki hozott el?

- Reggel mikor felkeltem nem voltál ott, és fogalmam sem volt, hogy hol vagy. Megkerestem Andrest, persze bocsánatot kértem a tegnapi dühkirohanásom miatt és ő mondta, hogy edzésed van. Én pedig unatkoztam volna egész nap, ezért megkértem, hogy hozzon el. - közben beértünk az üres öltözőbe Roni pedig leült a helyre engem pedig magával szembe fordított.

- Szóval unatkoztál volna? - természetesen a kaján vigyor kiült az arcára.

- Hát ahha valószínűleg. Semmit nem tudtam volna csinálni.

- És amúgy véletlen se az, hogy hiányoztam volna?

- Mi, nem dehogy is. - kérdőn felhúzta a szemöldökét és csak vigyorgott tovább. Megforgattam a szemem és változtattam a válaszomon. - Na jó egy kicsit talán.

- Na mondom én, hogy hiányoztam volna. Ezt kár volt egy percig is titkolni.

- Ó nehogy már elszállj magadtól. - felemeltem a kezem, hogy kicsit meglökjem amiért ilyen lüke, de nem értem célba, vagyis Ronihoz értem, de ő nagy hévvel kikapott a tolószékből az ölébe ültetett, ami azt jelentette, hogy féloldalasan ültem, és ugyanezzel a lendülettel megcsókolt. Elég szenvedélyes csókcsata következett. Meglepődtem magamon, hisz elvileg én nem nagyon bírom a madridi játékost, vagyis eddig azt hittem, hogy nem bírom, most viszont eluralkodott a vágy rajtam és vágytam minden egyes érintésére. Ronaldo csókja még azt is elfelejtette velem, hogy a teljes jobb kezem gipszbe van és a lábam teljesen használhatatlan. A számról időközben lejjebb csúsztak az ajkai és apró puszikkal kezdte el ostromozni a nyakam. Minden egyes érintésre óriási sóhajtásaim visszhangzottak az üres öltözőben. Mindeközben fel sem tűnt, hogy egy ideje már társaságunk van, mivel nem hallottuk, hogy az ajtót kinyitották, sőt még be is zárták. Az egyik nyakra puszi alkalmával oldalra fordítottam a fejem és egy ledöbbent szempárral találtam szembe magam.

- Alvaro te meg...

- Morata mi a francot keresel itt? Kopogni nem tudsz?

- Én csak...vége az edzésnek és....Tessa ez meg...te és Ronaldo?

-  Bazdmeg Alvaro még te kérsz számon?? Ugye ez most nem volt komoly? Nem tartozom neked semmilyen magyarázattal.

-Még nyugodt vagyok húzz el innen, de nagyon gyorsan, és örülj annak, hogy eddig nem vertelek laposra. - Morata még állt ott magának vagy 1 percet full lefagyva. Amúgy komolyan Karlaval van, akkor meg mi a francért zavarja, hogy Ronival csókolózok. - Süket vagy Morata, kifelé. - ez már hatásosabb volt, mint az előző felhívás, mivel sarkon fordult és kiment.

- Segítenél visszaülni a székbe?

- Persze. - fél perc se kellett és már újra az én kis Ferrárimban csücsültem. Roni a fejét vakarva állt előttem olyan, most-mit-csináljunk fejjel.  - Na akkor hívd fel Andrest, hogy jöjjön ide érted, én addig lezuhanyozok utána pedig együtt hazamegyünk.

Elővettem a telefonom és tárcsáztam. Közben Roni öltözött előttem, nem nagyon zavartatta magát a felsőjét úgy vette le mintha egyedül lenne, mondjuk nem is volt miért zavartatnia magát, olyan kockákkal a hasamon én sem tenném. Ahogy hallgattam, hogy kicsöng, egy percre se tudtam levenni a szemem Roniról, valahogy vonzotta a tekintetem.

- Igen? Halló? Van ott valaki? Hahóóóó....

- Ohh igen ki az?

- Andres vagyok ki más, Tessa minden rendben? - szegényt biztos összezavartam, de én is teljesen össze voltam zavarodva, vagyis inkább el voltam bambulva. Mivel még mindig az öltöző Ronit bámultam. „Tessa szedd már össze magad!”

- Persze minden oké, hol vagy most?

- A kocsinál, miért szükség van rám? - Ronaldo felé fordultam jelezve ezzel, hogy a következő kérdésem neki teszem fel.

- Hogy is gondoltad te ezt a hazamenetelt? Mivel ha kocsival jöttél Andrest fölösleges volt felhívni.

- Hát, végül is igen, akkor add ide had beszéljek vele. - odaadtam a telefont én pedig nézelődni kezdtem az öltözőben. Mindenkinek a helyét alaposan megvizsgáltam, látszott, hogy ki van itt edzésen és ki nincs. Az itt tartózkodóknak, végtelen nagy kupi volt a szekrénye előtt, ruhák szanaszét dobálva, táskájuk a földön. Közben Roni ledumálta a dolgokat Andressal, és elment zuhanyozni, én pedig megtaláltam a Morata számával fémjelzett szekrényt...

(Morata)

Ahogy kiléptem az öltözőből a pálya felé vettem az irányt. Dühös voltam. Ronaldora azért, mert rámászott a ”sztárkapusra”. Tessre azért, mert engedte magát elcsábítani, és Karlara is amiért mindent így megbonyolított. Ha elmondhatnám nekik, hogy miért csinálom ezt annyival könnyebb lenne, és Ronaldo se csorgatná a nyálát arra, aki nekem tetszik. A gondolkodás közben a pályára értem, szerencsére Ikert még ott találtam, így nem kellett az üres kapura rúgnom. Muszáj voltam a bennem felhalmozódó feszültséget, érzelmekett, érzéseket valahogy levezetni, és jelenleg a 11es rúgás gyakorlása ideális volt erre.

- Azt hittem végeztél mára.

- Én is, de meggondoltam magam, és rám fér a gyakorlás. - még ki se mondtam teljesen mondatot, de a lábam már lendült. Iker nem volt felkészülve a rúgásra, így a labda léc alá került.

- Hé még fel sem készültem, ez nem ért.

- Casillas ne rinyálj!

- Nagyon megbánod te ezt még Morata. - Iker elhelyezkedett és várta a következő rúgást. Felnéztem a spanyol kapusra, hisz egy élő legenda volt, mindenki tisztelte azért, amit eddig letett az asztalra – és a karrierjének, a pályafutásának még messze nincs vége. Olyan összeszedettséggel áll még most is, csak egy edzésen a kapuban, mintha az élete múlna rajta. Most döbbenek rá igazán, milyen szerencsés vagyok, hogy egy ekkora játékossal játszhatok. A gondolatmenetemet egy jól bemért rúgással zártam le, de persze hiába szedtem össze minden erőmet a labda nem ért célba. Rúgtam még párat, aztán elindultunk az öltözőbe.

(Tessa)

Megtaláltam Morata szekrényét ez eddig oké, de kerestem én egyáltalán, vagy mit akarok most itt? Már komolyan magamat sem értem, Ronival csókolózok, de Alvaro után futok? Teljesen össze vagyok zavarodva. A gondolatok áradata közben csak a szekrényt bámultam, de halvány sejtelmem sem volt, hogy miért. Lépteket hallottam a folyosóról így gyorsan elgurultam onnan az öltöző közepére, mintha mi sem történt volna.

- Héé Tess helló, nem is láttam, hogy itt vagy? - odajött és 2 puszival köszönt, Morata pedig csak megállt az ajtóban.

- Hola Iker, hát talán azért nem láttál, mert nem is láthattál sehol.

- Ja értem, és hogy vagy?

- Hát a helyzethez képest jól. Köszi, hogy érdeklődsz.

- Ohh ugyan már, és a gipszedet mikor szerkesztik le a kezedről?

- Nem tudom 5 nap múlva megyünk vissza, de nem hiszem, hogy akkor sor kerül erre. - Szerintem csak vizsgálatok lesznek és ennyi.

- Értem, hát én megyek le a kondiba még egy kicsit, majd azért lássunk még. Na szia.

- Attól nem kell félned. Szia. - Alvaro még mindig az ajtóban állt, de kábé azóta volt mozdulatlan amióta bejöttek Casillassal. - Állni jöttél be, mert idegesítő, hogy csak ott állsz mint akit odatettek.

- Ja nem. - megrázkódott, mintha valami álomból keltené fel magát, a szekrényéhez ment és elkezdett valamit szöszmötölni. - Tess figyelj én...szóval meg szeretném magyarázni, hogy mi van Karla meg köztem, és kérlek ne...

- Hagyd abba most! Már mondtam, hogy nem vagyok kíváncsi a mesédre, egyszerűen nem érdekel.

- De Tess te nem értesz engem, semmi nem az aminek látszik.

- Alvaro Morata fogd fel nem érdekelsz. - Roni ekkor jött meg afféle mentőöv szerepben.

- Te meg már mit keresel megint itt?

- Tudod nem csak a tiéd az égész öltöző, és semmi nem csak a tiéd. Te ugyanolyan vagy mint én vagy mint bárki más. A Real Mardid se csak rólad szól mégis mindenki csak téged emel ki és téged istenít, pedig néhányan még a Castillaból is többet érnek nálad, csak sajnos pont miattad nem kapnak teret. Na és ebből van már rohadtul elegem. Az öltözőre visszatérve akkor jövök be és akkor csinálok bármit is itt amikor akarok. - Morata megfogta a táskáját és egy óriási ajtócsapódással hagyott ott minket. Felnéztem Ronira és fullra meg volt fagyva. Nem tudom, hogy melyik része fagyasztotta meg, de csak állt ott.

- Roni minden oké? Hahó

- Ja igen minden oké csak kicsit meglepett.

- Mi, hogy be mert szólni vagy az amit mondott?

- Mindkettő. Na nem, vicc volt. Amúgy az, amit mondott. Ez a kis mitugrász teljesen el van tévedve. Én nem hiszem azt, hogy a real csak rólam szól, és ha tényleg van nálam jobb a Castillába és mindenki ugyanolyan tudással rendelkezik, akkor álljunk ki és játsszuk le.

- Hé nyugi túlságosan elragadtatod magad. Be van pöccenve, mert kiküldtük az előbb és ennyi semmi egyéb. Most pedig jöhetne az a rész ahol te öltözöl?

- Ennyire szeretnéd látni, hogy hogy öltözök?

- Nem, úristen nem úgy értettem. Ahh mindig kiforgatod és félreérted a mondandómat.

- Talán azért, mert értelmetlenül fogalmazol?!

- Nem félsz?

- Miért is kellene félnem?

- Talán, mert a jobb kezemen gipsz van és óriásit tudok ütni.

- Uhh most, hogy mondod tisztára berezeltem.

- Jobban is teszed. - kiraktam az ördögi vigyoromat és próbáltam hatást gyakorolni Ronira, hogy kezdjen már magával valamit.

- Oké, oké öltözök. - hát ezek szerint sikerült valamit elérni a vigyorral. Kábé 10 perc, na jó nem. Szóval kábé 20 perc után még sehol nem volt, és pedig már kezdtem nagyon megunni a várakozást.

- Ne haragudj meg, de elkészülsz még ma?

- Nyugi már, kész vagyok.

- És akkor innen most merre tovább?

- Fogalmam sincs, de haza menni még semmi kedvem. Ugorjunk be valami kajáldába és ott megbeszéljük, hogy mi legyen.

- Rendben akkor menjünk. – a zárt parkoló felé tartottunk és ahhoz képest, hogy elvileg csak páran voltak edzésen a parkoló majdnem tele volt. Persze a nagy ’’tömegben’’ is ki lehetett szúrni Roni fekete csodajárgányát. A stadiumtól meg sem álltunk a legközelebbi pizzázóig, ami nem volt valami eldugott, ezért alig találtunk egy szabad helyet. Mikor sikerült leülnünk egy alacsony szőke kék szemű pincércsaj ugrott oda a semmiből.

- Üdvözöllek titeket a Rose pizzériában. Mivel szolgálhatok az úrnak…és persze a hölgynek? – letette elénk az étlapot és elkezdte rebegtetni a pilláit Ronira. Nem mintha féltékeny lennék vagy valami, de azért mégis csak társasága van, mind1. – Sikerült már választani valamit?

- Nekem lesz, vagyis egy nagy pizzát szeretnénk, ha megoldható akkor a fele legyen mexikói a másik fele pedig…? Hahó milyen pizzát kérsz?

- Ohh bocs bambultam. Egy hawaii jó lesz.

- Oké akkor a másik fele pedig hawaii legyen.

- Rendben, inni hozhatok valamit? – hölgyeké az elsőbbség alapon a portugál várta, hogy én kérjek előbb.

- Nekem lesz egy ice tea.

- Legyen kettő, köszönjük. – a pincér csaj még állt ott egy darabig aztán sarkon fordult és elment.

- És akkor innen megyünk vissza a nyaralóba?

- Van valami más ötleted?

- Jelenleg nincs.

- Hát akkor visszamegyünk és csobbanunk egyet a medencébe.

- És mégis, hogy gondoltad én majd kerekesszékkel ugrok egy fejest? Vagy karúszóval fogok lebegni a vízen?

- Na most, hogy mondod nem is rossz ötlet, lehet hazafelé menet elugrunk beszerezni egyet.

- Ne viccelődj már, ha végre felállok ebből a székből ezért még kapni fogsz. –megkajáltunk persze a pizzát kábé 20 főre csinálták és a felét nem bírtuk megenni. A csaj, mármint az a szőke hajú pincércsaj minimum 30szor ment el az asztalunk mellett, hogy megbámulja Ronit, de úgy a 10. után már nem számoltam. A végén vigaszdíjnak azért kierősködött egy szignót, persze egy közös képpel is bepróbálkozott, de aranyosan kezdtem el nézni rá így azt hanyagolta.

- Most akkor merre tovább?

- Visszamegyünk a nyaralóba és lubickolunk az eredeti terv szerint.

- Amúgy a cuccom nálad van, mert sehogy se fogok tudni fürödni, de legalább a feelingje legyen meg.

- Nem értettem semmit abból amit mondtál, de ha ebből azt akartad kihozni, hogy fürdőruhába akkor is át akarsz öltözni, akkor megnyugodhatsz van mibe ugyanis a cuccod nálam van.

- Akkor indulhatunk is. - beszálltunk a kocsiba, és zavaró néma csönd következett. – Roni!

- Igen?

- A kórházban te voltál bent nálam?

- Végig ott voltam. Vagy ezt, hogy érted?

- Hát mikor aludtam akkor bejöttél hozzám, a kórterembe? – mikor megkaptam volna a választ megérkeztünk és egy illetve két hívatlan vendég kocsija állt a felhajtón. – Nem mondtad, hogy vendégeket vársz.

- Mert én sem tudtam, hogy vendégeket várok. Ha nem tévedek, akkor ez Marcelo és Pepe autója, de mit keresnek ezek itt?

- Egyszerűbb lenne, ha bemennénk és megkérdeznénk. – mikor ez a mondat elhagyta a számat a kovácsoltvas kapu már nyitódott is. Ahogy végighajtottunk az előudvaron a garázs felé Roni magában kezdett el puffogni, alig érthetően.

- Minek jöttek ezek ide. Haverok oké, de alkalmam lehetett volna…

- Megosztanád velem is, amit az előbb mondtál?

- Csak azon agyalok, hogy miért nem szóltak a srácok, hogy jönnek ennyi, semmi extra.

- Ja értem. – tudtam, hogy nem csak ennyi az egész, hogy nem az zavarja, hogy bejelentés nélkül állítottak be, hisz mindig volt ideje a barátaira, hanem valami teljesen más. A garázsból volt egy közvetlen ajtó a házba, ezen az ajtón viharzott be Cris olyan sebességgel, hogy azt is elfelejtette, hogy én egyedül nem tudok kiszállni a csodajárgányból.

(Ronaldo)
„Hogy kerülnek ezek ide? És honnan tudták meg, hogy itt vagyok a nyaralómba, na és persze mit akarnak? Remélem nem akarnak hosszú ideig letáborozni itt, mert nem teljesen így képzeltem el a délutánomat.” A nappalit pár lépéssel szeltem át és egy pillanat múlva már a medence mellett beszélgető barátaim mellett álltam.

- Hola Cris, mi a helyzet?

- Hogy kerültök ti ide?

- Áhh kösz én is jól vagyok, hallom veled is minden rendben.

- Marcelo ne poénkodj már.

- Jól van nyugodj le, csak jöttünk meglátogatni ennyi.

- És honnan tudtátok, hogy itt vagyok?

- Onnan, hogy a lakásodon a takarítónőn kívül nem találtunk senkit, aztán ha téged keresünk, akkor a második lehetőségként mindig a nyáron a legnagyobb bulikat adó nyaraló jöhet szóba, és beletrafáltunk. De most ezen mit vagy úgy oda, máskor is jöttünk már ide és nem voltál ilyen idegbajos.

- Tudod Marcelo nem éppen úgy terveztem a délutánom, hogy ülök a kertben és sörözgetek a haverokkal. – elkapott az ideg valamiért és kicsit feljebb emeltem a barátokkal használatos hangot.

- Tudod haver kultúrátlan is el lehet minket küldeni melegebb éghajlatra, nem kellene ekkora tahónak lenned.– Marcelo felállt a medence szélére letett napozóágyról és elindult a kijárat felé.

- Héé Marcelo nem így gondoltam ezt az egészet, bocs. Csak tudod kint van a kocsiba…

- Ne is folytasd pajtás, kezdhetted volna az elején azzal, hogy befűztél egy csajt.

- Nem, nem fűztem én semmilyen csajt, Tess vár rám a kocsiban és azt terveztük, hogy délután dumadélutánt tarunk, de tudod mit hülye voltam maradjatok nyugodtan, elvégre beszélgetni bármikor tudunk. Megyek és segítek neki kiszállni.

(Tessa)

- Jellemző a pasikra, hogy minidig cserbenhagynak ezt is csináljam egyedül, hát jó. – kinyitottam a kocsiajtót annyira, hogy kinyitott állapotában megálljon, majd nagy levegőt véve megfogtam a jobb lábam, hogy kiemeljem a kocsiból. Kábé 1 perc szenvedés után sikerült úgy megfognom a lábam, hogy egyáltalán fel tudjam valamennyire is emelni. Mikor sikerült mindezt kivitelezni, azaz kiemelni a jobb lábamat, újabb kihívást jelentett a bal lábam is. Az első kísérletnél, mikor megpróbáltam kitenni a lábam nem emeltem elég magasra és beleütközött a kocsiba, és ha nem is nagyon, de egy kicsit éreztem ezt a kis ’’balesetet”. – Úristen éreztem, éreztem, hogy odavágtam a lábam, éreztem a lábam. - ezeket a szavakat olyan hanggal adtam közre, hogy szerintem még a Holdon is hallották. Persze egyből elkezdtem taperolni a lábam, és meglepődöttségemre nagyon is sok mindent érzékeltem. Kipróbáltam a taperolást a jobb lábamon is, de úgy látszik a jobb felem nem volt vevő a gyógyulásra ugyanis azzal még nem éreztem semmit, de amilyen makacs és önfejű vagyok rögtön bizonyítani akartam magamnak, hogy fel tudok állni. – Meg tudod csinálni, pofon egyszerű lesz. Csak megtámaszkodsz, így ni, és felemeled a testsúlyod – persze nem olyan gyorsan ment a gyakorlatba átültetve a tervem, mint amilyen gyorsnak hangzik. Már csak a ’’megtámaszkodsz’’ rész is nehézséget okozott, nemhogy a ’’felemeled a testsúlyod rész”. Hellyel közel 5 perc próbálkozás után feladtam a harcot és beláttam, hogy ennek így most semmi értelme nincs, szóval a felállásból egyszerűen egy kerekesszékbe átülés lett.

"Otthon..."

Sziasztooook! Sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a részt, de mindig közbe jött valami, mikor lett volna alkalmam írni! Azért remélem így is tetszeni fog a rész, hogy ennyit kellett várni rá. =) Jó olvasást!!! ♥ =)


× Andres


„Az autóban egy húszas éveiben járó nő ült. Barna felvarratott haját rögtön megcsapta a szél, mikor lehúzta az ablakot, hogy kiszólhasson Moratanak.

Na édesem készen vagy? Mehetünk?

Édesem?...”

- Ohh Tessa jól áll neked ez a tolószék. - ismerős volt a hang ezért próbáltam az ismeretlen nő napszemüvege alá látni, mivel a napszemüveg minimum a fél arcát beterítette.



- Ez mi?? Ha együtt vagy vele, akkor miért jöttél be a kórházba? Miért ültél ott egyfolytában a 3 napig? Miért köszöntél csókkal mikor megláttál? Mégis mindez mire volt jó? - a sírás fojtogatott ezeket a szavakat kimondván. Karla pedig, hogy jobban felpumpálja az agyam kiszállt a kocsiból, Morata mellé állt és átölelte a derekát. - Neked pedig, hogy van képed idejönni azok után amit csináltál velem. Nézd meg hol vagyok most miattad. - annyira ideges lettem, hogy elkezdtem felé menni és próbáltam valami sérülést okozni neki, de a tolószékből elég nehéz volt. Futást hallottam magam mögül, biztos valaki észrevette, hogy valami nincs rendben itt.

- Ismerjük egymást?

- Jaj szívem ne mond, hogy nem ismersz meg. Tőlem akartad elszedni Alvaromat, a bulin. - - És amikor ott iszogattatok és megcsókoltad azt hitted, hogy sikerül is igaz? Hát nagyon tévedsz. A pulton táncolásod fergeteges volt, az első sorból tomboltam, lehet, hogy véletlenül még a lábadhoz is hozzáértem... - na itt esett le, hogy Karla az. Ha befesti a haját azt hiszi nem kapja el a rendőrség? És Alvaro meg mit csinál vele? Mi ez az egész? Nem hiszem el, hogy azok után amit velem tett ő még képes vele maradni.

- Karla?

- Igen Karla, az vagyok. - hangos nevetésben tört ki. Bár fogalmam sem volt, hogy mi ilyen szórakoztató neki.!! 

- Mi van itt? - Roni hangját hallottam még mindig magam mögül, de már nem volt messze. Mikor odaért szabályosan megfagyott. - Karla? Te meg mi a jó büdös francot keresel itt? Nem volt elég amit eddig csináltál? Takarodj el innen. MOST! - a mostot olyan hangosan kiabálta, hogy szerintem még a kórházban is hallották. - Morata te pedig többe ne merj Tess közelébe menni, mert nagyon megbánod. - Karla beszállt az autóba. Morata még egy utolsó pillantást vetett felém majd ő is követte. Roni látta, hogy nagyon „kiütött” ez az egész. Lehajolt, megölelt és próbált csitítani, hogy ne sírjak. - Nyugi cica én mindig itt leszek. - jól esett ezeket hallani Ronitól. Teljesen máshogy nézek rá az álmom óta. Már nem tudom, hogy örülnék neki, ha az nem csak egy álom lett volna, vagy nem.

- Tudom Roni, de Alvaro... – itt elcsuklott a hangom és egy perc csend következett. Roni erősebben ölelt át, én pedig zokogtam. - Hogy tehette ezt velem? Még pont tőle kérdeztem, hogy Karla rács mögött van-e már, és mikor először láttatok, akkor is minek csókolt meg? Minek? - Cris lefejtette karomat az ölelésből és csak ott térdelt előttem, és hallgatta a dühkitörésem - Legszívesebben utánuk mennék, de nem hogy utánuk nem tudok menni még felállni se tudok, mert hozzá vagyok kötve ehhez a rohadt tolószékhez. - ki akartam szállni a székből persze nem tudtam, mert a lábam nem volt képes megtartani a testem és mert Roni nem engedte.

- Cica nyugodj meg. Hallod nyugi. Gyere hazamegyünk.

- Hova haza?

- Hozzám haza.

- Utálom, hogy rá vagyok utalva mindenkire. És mindenkinek csak a terhére vagyok. Nem vagyok jó semmire.

- Tessa ez most azonnal fejezd be. Nem vagy a terhünkre, ha a terhünkre lennél akkor nem gubbasztottunk volna itt 3 napot, és most nem vinnélek haza. A lábad pedig helyre fog jönni, és jobban fogsz focizni mint ezelőtt. - elértünk a kocsihoz ami egy akadálynak számított, de nem Roninak. Felvett az ölébe és beültetett az autóba, a tolószék meg ment a hátsó ülésre. Sose jártam még a portugálnál, bár miért jártam volna? Az oda út csendes volt. Én még a könnyeimet szárítottam fel, ő pedig belemerült a neki már ismert környékbe. Egy kovácsoltvas kerítés előtt álltunk meg és vártuk, hogy a kapu kinyitódjon. Az udvarban egy fehér 2 emeletes óriási csoda állt. Fel sem tudtam fogni, hogy minek neki egy ekkora ház, de jelen pillanatban nem kezdtem el ezen gondolkodni.

- Itt laksz?

- Nem, ez nyaralóm.

- Ha ilyen a nyaralód bele se merek gondolni milyen házad van.

- A ház az gyakorlatban egy lakás, nem ilyen puccos mint ez, de azért azt is szeretem.

- Értem, és miért ide jöttünk?

- Mert imádom ezt a helyet. Itt nyugi van és nem zaklat semmi és senki.

- Szóval ide menekül Cristiano Ronaldo a hétköznapok elől.

- Hát igen, mondhatjuk így is. - közben Roni kisegített az egyik kocsiból a másikba.

- Ezen a lépcsőn kicsit nehéz lesz feljutni.

- Nyugi szólok Marconak, hogy segítsen.

- Ki az a Marco?

- Marco és a felesége tarja fenn a házat, ha én nem vagyok itt.

- Meg ha itt vagy akkor is, gondolom. Mert valahogy nem tudlak elképzelni például fűnyírás közben, ahogy itt kanyarogsz a fűnyíróval, vagy éppen cuki portörlővel flangálsz fel alá – kitört belőlem a röhögés, ahogy elképzeltem Ronit egy cuki kis rózsaszín köténykében port törölni. Közben Roni felhívta Marcot, hogy segítségre lenne szükségünk.

- Na nemsokára jön a segítség.

- Lariéknak nem kéne szólni?

- Beszéltem velük, és mondtam nekik, hogy most itt leszek veled egy ideig.

- És ezt velem nem szeretted volna előbb közölni? Mármint semmi bajom, azzal, hogy egy ilyen luxus nyaralóba töltsek el „x” időt, de akkor is megkérdezhettél volna.

- Akkor bepótlom utólag. Szóval Tessa szeretnél eltölteni „x” időt a város szélén található csendes, eléggé nyugodt nyaralómban velem? Tökéletes környék a nyugodt gyógyulásra.

- Ha most nem kérdezed meg ilyen szépen akkor se lett volna semmi baj, de azért jól esett, hogy szántál az életedből rám 1 percet, hogy elmond milyen jó is ez a hely.

- Te totál zakkant vagy.

- Tudom, de hát mit tehetnék ilyen vagyok. - egy nevetéssel nyugtázta a dolgokat, a lécső tetején pedig egy alakot láttunk meg.

- Hola Cris.

- Hola Andres. Nem tudtam, hogy te is itt vagy. - lepacsiztak és mintha itt se lennék elkezdtek beszélgetni.

- Nemrég érkeztem meg. Csak pár napot maradok, segítek kicsit anyáéknak. - ebből máris leszűrtem, hogy Marconak a fia.

- Maradhatsz ameddig csak akarsz. Tudod, hogy szívesen látlak bármikor.

- Khm. - gondoltam jelzem, hogy itt vagyok, ha a nagy beszélgetésbe véletlen elfelejtették volna.

- Ohh, igen bocs. Na szóval Tessa ő itt Andres, Marco fia. Andres ő pedig itt Tessa egy nagyon jó barátom. - Roni a szemembe nézett és mosolygott. Nem tudtam nála ez mit jelent, mondjuk azt se tudom, hogy nálam mit jelent.

- Na én nem szeretném megzavarni ezt a hihetetlenül romantikus pillanatot, de dolgom lenne, úgyhogy akkor nem megyünk fel azon a lépcsőn?

- Ja, de persze a lépcső. - megfogták a tolószék két oldalát és úgy vittek fel a lépcsőfokok tetejére. Mindössze 20 lépcsőfokon kellett felvinni, de nekem ez is sok volt, így a tolószékből.

- Köszönöm srácok.

- Szívesen Tessa. Ha bármiben segíthetek csak szólj.

- Köszönöm Andres. - mosolyogva fordultam tovább Cris felé. - Megmutatod, hogy hol tudnék pihenni egy kicsit?

- Persze itt a földszinten van egy szoba. Az lesz a szobád. - ahogy bementünk a házba egy hatalmas nappali tárult elénk. Már a nappalitól leesett az állam el sem tudtam képzelni, hogy mi fog rám várni a szobába.

- Úristen ez gyönyörű.

- Marta rendezte be, Marco felesége. Tehetséges az ilyen dolgokban. Övé az érdem. Na erre van a szoba. - Roni balra mutatott egy folyosó felé. - Az első az enyém a hátsó a tiéd. Ha kell valami nyugodtan szólj.

- Jelenleg most egy ágy, mert nagyon fáradt vagyok. - Roni elindult a szoba felé kinyitotta az ajtót és beinvitált a szobába. Mikor megláttam a berendezést úgy éreztem magam mintha egy rajzfilmben élő hercegnő szobájában járnék.

- Na hát ez a neked való szoba. Tetszik?

- Viccelsz? Ez nagyon király. Ez a berendezés, ezek a bútorok, a színek. Nagyon tetszik. Csak van egy kis probléma.

- Mi?

- Fogalmam sincs, hogy hogy a fészkes fenébe fogok az ágyba kerülni.

- Ja bocs, segítek. - Cris felkapott az ölébe és már az ágyon is voltam. - Nálam lesz a telefonom, ha bármire szükséged van akkor dobj egy SMS-t vagy csörgess meg. Ha véletlen valami folytán nem venném fel a telefont akkor megadom Andres számát, ő biztos itt lesz non stop, ha én nem lennék. - ideadta a telefonszámot, bepötyögtem a telefonkönyvbe, hogy könnyebb legyen majd hívni, ha úgy hozná az élet. - Szóval akkor én most megyek, hagylak pihenni. - kifelé vette az irányt, de utána szóltam.

- Cris!

- Igen? - itt vágott egy fejet valószínűleg azért, mert Crisnek szólítottam és nem a „megszokott” Roninak.

- Köszi szépen mindent.

- Szívesen. Na most már tényleg hagylak pihenni. - kiment én pedig elhelyezkedtem azon a hatalmas ágyon ami körülbelül akkora volt, mint a németországi szobám. Majd hirtelen egy emlékroham kapott el az ágy hatására. Eszembe jutott, hogy kisgyerekként a szüleim még 4 éves koromban otthagytak egy ottani pláza közepén ők pedig leléptek, senki se tudja hova. Eredetileg csak elmentünk shoppingolni, nézelődtünk, mászkáltunk, nevetgéltünk, aztán az egyik pillanatban még mellettem álltak a másikban pedig már egyedül álltam az üzletek között. Szétnéztem, de a szüleimnek se híre se hamva nem volt. Elkezdtem sírni, mert hát mi mást csinál egy kisgyerek, ha nem találja a szüleit? Persze, hogy leáll sírni. 10 percig császkáltam sírva fel alá , de a szüleimet sehol nem találtam meg. Egy biztonsági őr kiszúrta, hogy valami nincs rendben, odajött, de egyszerűen egy épkézláb mondatot nem tudott kiszedni belőlem a sok sírás miatt, meg persze meg voltam ijedve és nem tudtam, hogy mi van. Elvitt a recepcióra és többször is bemondatta, hogy egy elveszett kislány keresi szüleit, válasz persze nem érkezett. A szüleim eltűnése után 2 órával még mindig a plázában voltam, de a biztonsági őr már értesítette a rendőrséget. A rendőrök persze letámadtak a kérdéseikkel, amiben nem hibáztatom őket hisz ez a dolguk, de egy kisgyereknek nekiállni nem volt valami okos ötlet, és mivel nem tudtam semelyik agyoncsavart kérdésükre válaszolni a nevem alapján próbáltak meg a szüleim nyomára bukkanni. Ha a szüleim tartózkodási helyéről nem is tudtak kideríteni semmit a címünket sikerült kideríteniük, így a 3. szüleim nélkül eltöltött órában a házunk felé tartottunk a rendőrökkel. Az ajtó zárva volt nekem pedig eszembe jutott, hogy a postaládában van egy pótkulcs. Bejutottunk a házba, felszaladtam az emeletre a szüleim szobájába és sokkolt, hogy a szoba teljesen üres volt, vagyis a bútorok ott voltak ellenben semmi más nem. Akkor döbbentem rá, hogy elvesztettem azokat akik a legtöbbet számították nekem. A rendőrök átkutatták az egész házat, de semmi használhatót nem találtak, és mivel semmilyen élő rokonom nincs, ezért kellett árvaházba mennem. Időközben az emlékroham rémálomba ment át így a rémálmomból a telefonom csörgése ébresztett fel. Zihálva keltem fel, sírtam, és nehezem tudtam levegőt venni. Meglepődtem, hogy 17 év után még mindig sokkolni tud ez az egész. Bár a szüleim elvesztését valószínűleg soha nem fogom tudni 100 százalékosan feldolgozni. Még mindig csörgött a telefon, de nem volt elég erőm ahhoz, hogy most bárkivel is beszéljek, de azért megnéztem, hogy ki hív. Rápillantottam a kijelzőre és egy BMW M6-os képe jelent meg, ami azt jelenti, hogy Morata hív.

- Szia. Hogy vagy? Beszélhetünk?

- Még van képed felhívni azok után amit csináltál? A barátnőcskéd tönkretett, teljesen lebénított és neked még van képed felhívni és megkérdezni, hogy hogy vagyok? Hogy a fészkes fenébe gondoltad te ezt?

- Tess hallgass meg, semmi sem az aminek látszik. Ez nem...

- Nem érdekel Morata, már nem érdekel. - ezeket a szavakat kiabálva adtam a tudtára, úgy, hogy valószínűleg az egész házban hallották – Futottam utánad. Szánalmas, hogy a bulin egyáltalán szóba álltam veled azok után, hogy láttalak az edzésen Karlaval. Szánalmas vagyok, hogy egyáltalán reménykedtem, hogy lehet köztünk valami. De már nem érdekelsz, fogd fel!!!!

- Tessa csak enged meg hogy elmagyarázzam, ez nem az aminek látszik.

- Nem az aminek látszik?? Na jó ezt most fejezzük be. - egy rutinos mozdulattal kinyomtam a telefont és a hozzám legközelebb álló falhoz vágtam a nem olyan rég vett Nokiámat, mire az darabokra törve hullott a földre. Én pedig sírva dőltem hátra. Teljesen meg voltam törve. Kopogást hallottam, de nem adtam választ így reménykedtem benne, hogy „hívatlanul” senkit nem látok a szobában.

- Tessa minden rendben? - Andres kukkantott be csak éppen, hogy megnézze, mi volt ez a hangoskodás.

- Nem, semmi sincs rendben. Nem akarok senkit sem látni, és senkivel sem akarok beszélni.

- De Tessa mi történt? - Andres még mindig csak a fejét bedugva állt az ajtó mögött.

- Semmi közöd hozzá!!! - az éjjeliszekrényen álló vázához nyúltam majd egy pontos dobással az ajtó azaz Andres felé dobtam. A váza apró darabokra tőrt, mint a szívem amikor megláttam, hogy Morata Karlaval megy el a kórháztól. - Tűnj el!!!!!! - Andres abban a másodpercben bezárta az ajtót, mikor látta maga felé száguldani a tárgyat. El akartam menni innen ebből a nyaralóból, fogalmam sem volt, hogy mindezt hogyan szeretném, de minél gyorsabban el akartam menekülni a problémák elől. Kitakaróztam és megpróbáltam minél jobban kihúzódni az ágy széléhez, hogy közelebb kerüljek a tolószékhez, már éppen át akartam magam emelni az ágyról a székbe, mikor a kezem elengedett, elvesztettem az egyensúlyom és ennek köszönhetően a földre zuhantam. Hihetetlen, hogy milyen szinten meg tud törni egy 20 éves sportoló, a földön feküdtem és hisztiztem. Vergődtem és olyanokat kiabáltam, hogy „Én ezt nem bírom tovább!” és, hogy „Elegem van az életből!”. Teljesen nem voltam önmagam. Valószínűleg Andres szólt Roninak, ugyanis olyan sebességgel vágta ki az ajtót, hogy nem tartott sokáig, de egy pillanatra még vergődni is elfelejtettem. Lerogyott mellém a földre és az ölébe húzott. Megnyugtatott a közelsége, egyre kevesebbet ziháltam a sírás miatt, és már a szívem is normális ritmusban dobbant. Mikor már elfogtak a könnyeim feltett az ágyra és betakart, mint egy kisgyereket és mellém feküdt.

- Cica mi volt ez?

- Nem tudom.

- Akkor máshogy teszem fel a kérdést. Mi zaklatott fel ennyire? - összeszorult a torkom. Tudtam, hogyha ki kell ejtenem Morata nevét a számon, a neve minden egyes betűje égetni fogja a szám. Nyeltem egy nagyot és próbáltam egyhangúan elhitetni vele az egyébként átlátszó maszlagot.

- Semmi, vagyis a tolószék, hogy nem tudok semmit csinálni.

- Te ezen már rég túl vagy és nem azon rágódsz, hogy mikor fogsz lábra állni, hanem, hogy mikor léphetsz már pályára. Légyszíves ne hazudj nekem. A tolószék miatt miért törted volna porrá a telefonod? - ekkor vette észre a fal tövében álló telefontörmelék halmazt. - Ki hívott fel? - kérdésére egy nagy nyelés és készülőben egy újabb síróroham volt a válasz. - Karla? - nemlegesen bólintottam. - Morata. Morata volt igaz? Tess miért nem nyomtad ki mikor meghallottad a hangját, vagy már fel se kellett volna venned. Andres azt hitte totálisan megzakkantál. - nem tudom, hogy csak nekem tűnt fel, hogy Roni Tessnek hívott és nem cicának? Meglepődésemre nem adtam akkora hangot, csak hallgattam. - Itt a telefonom, mert a tiéd már nem valami beszámítható, ha bármi van, hívna Morata vagy bármi, érted bármi akkor hívd fel Andrest, őt eléred amíg én veszek egy másik telefont.

- Ugye ezeket nem azért mondod, mert itt akarsz hagyni?

- Ööö nem?!!! - a válaszára én még jobban a mellkasához húzódtam. A régi Roni iránti unszimpatikusság, kezdett egyre jobban elszállni, ahogy egyre jobban kezdtem megismerni őt. Mellkasához bújva éreztem azt a tipikus Roni illatot, amit az Armani parfüm adott neki. Hallottam a levegővételét, és a szíve ütemes dobogására nyomott el az álom.

Reggel lehetett mikor felkeltem, mivel szó szerint a hasamra sütött a nap. Kinyitottam a szemem, arra számítottam, hogy Roni még itt fog feküdni, de nem talált, teljesen egyedül voltam. Ahogy felültem láttam, hogy a „romok” azaz a telefonom darabjai és az ajtó felé dobott váza már nincsenek a szobában. „Jó mélyen aludhattam, ha nem hallottam, hogy takarítanak.” . Egészen jól éreztem magam a tegnapihoz képest. Nem voltam zaklatott úgyhogy most nyugodt fejjel próbáltam meg átülni az ágyról a tolószékbe. Lassan odahúztam szorosan az ágy mellé, áttettem a lábam a tolószék lábtartójára és átemeltem a testsúlyom, szerencsére sikeresen. A hasam egy óriási korgással jelezte, hogy itt az idő felfedezni a házat és megkeresni a konyhát. A szobából a nappaliba jutottam, ami óriási volt és vagy 4 folyosó nyílt belőle. Mivel nem tudtam merre menjek ezért muszáj voltam tippelni. A szobámtól jobbra lévő folyosót vettem célba, mikor befordultam a folyosóra láttam, hogy nem a jó helyen járok – de mire nem képes az emberi kíváncsiság – továbbmentem, hogy megnézzem kinek a szobája van az ajtó mögött. Bekopogtam, és mivel senki nem felet benyitottam.

Az ajtó mögött egy, az enyémhez hasonlítva kisebb szobát találtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ki szobája lehet, de volt egy tippem. Egy franciaágy, egy kis asztal szerű valami, egy kandalló (mondjuk ez egy nyaralóba nem tudom, hogy miért kell :D) és az ágy másik végén egy ajtó. Az ajtó felé vettem az irányt, hogy megnézzem mi van a túloldalt, bár gondoltam, hogy egy fürdő lesz, de azért bementem szétnézni és megbizonyosodni arról, hogy azé-e a szoba akiének én hiszem.

A fürdő gyönyörű volt persze hozzá a gardrób se volt semmi, ugyanakkora volt mint a fürdő. Ebből már 1000%-ra biztos voltam, hogy megtaláltam Roni szobáját. Körbenéztem aztán a hasam jelzett, hogy ideje lenne megkeresni most már tényleg a konyhát, úgyhogy kifelé vettem az irányt és újból a nappaliban találtam magam. Pont Roni szobájának a folyosójával szemben megláttam a konyhát. Mikor már a bejáratnál jártam megláttam, hogy bent van Andres. Egyrészt nem örültem annak, hogy kint van a konyhába, másrészt viszont igen. Mert tegnap elég hülyén viselkedtem vele, viszont most itt az idő, hogy rendbe hozzak mindent és bocsánatot kérjek.

- Hola Tessa!

- Hola Andres! Figyelj tegnap elvesztettem az eszem és nagyon sajnálom, hogy ordibáltam veled és, hogy hozzád dobtam azt a vázát. Teljesen felhúztam magam egy telefonhívás miatt és...

- Hé Tessa semmi baj. Nem vagyok haragtartó és amúgy is Cris elmesélt mindent, és ő is mondta, hogy nem akartad én pedig hiszek neki, hisz nem tűnsz egy közveszélyes őrültnek. - nevetett ami engem is nevetésre késztetett.

- Köszi és tényleg sajnálom.

- Nem baj. Öö reggelit?!

- Gondolatolvasó vagy.

- Egy szalonnás-kolbászos omletthez mit szólnál?

- Húhh az nekem túl fullos elég lesz egy sima omlett is, de azért köszi.

- Oké, akkor egy sima omlett rendel.

- Egyébként hány óra van?

- 11.

- És Cris hol van?

- Edzésre ment.

- De még csak 11 van, az edzés pedig 12től van, és nincs olyan messze a nyaraló a várostól, hogy egy órával hamarabb el kell indulni.

- Azt mondta, hogy van egy kis elintézni valója.

- Lehetne egy apró kérésem?

- Persze. Mi lenne az?

- El tudnál vinni a Bernabeuba?

- Most rögtön?

- Nem, nem. Még megeszem azt az isteni illatú omlettet, aztán valahogy valamibe átöltözök és utána.

- Oké, jó étvágyat. - letette elém az omlettet, ami kábé 8 tojásból volt csinálva.

- Ezt most komolyan gondoltad, hogy én mind megbírom enni?

- Nem kell mind megenned, csak amennyi jól esik, csak hozzászoktam már a nagy adagokhoz. Bocsi.

- Semmi baj. - mosolyogtam és hozzákezdtem, mert a szemem már nem kopogott, hanem egyenesen csengetett az éhségtől. - Amúgy ha nem lenne nagy gond akkor majd meg tudnál dobni egy pólóval meg egy nacival? Bármilyen jó, csak még az előző napi cuccban vagyok, és nem akarok így elmenni sehova.

- Persze, megyek keresek neked valamit. - hát nem tudom hol keresett nekem ruhát, de egy óriási melegítőt kaptam és egy Ronaldos mezt. - Remélem ez jó lesz.

- Persze ez is megteszi. Lenne még egy nagyon apró kérésem,. Tudom, hogy már kiakadsz a kéréseimtől, de segítenél felöltözni, vagyis a nadrágot felvenni, mert az nagyon nem megy.

- Ez nem volt kérdés. Alap, hogy segítek. - egy 10 perc alatt sikerült is magam szalonképessé varázsolni. A készülődés után pedig elindultunk a Santiago Bernabeu felé. Az oda út fél óra volt. Kábé 12 körül értünk oda a stadionhoz. Andres segített bejutni, én pedig az öltözők felé vettem az irányt, ismerem a járást így nem voltam eltévedve az óriási épületben. Az öltözők folyosójára kanyarodtam és zajt hallottam az öltözők felől, szóval még bent voltak. Így egy nagy levegővétel után benyitottam.