Sziasztooook! Sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a részt, de mindig közbe jött valami, mikor lett volna alkalmam írni! Azért remélem így is tetszeni fog a rész, hogy ennyit kellett várni rá. =) Jó olvasást!!! ♥ =)
× Andres
„Az autóban egy húszas éveiben járó nő ült. Barna felvarratott haját rögtön megcsapta a szél, mikor lehúzta az ablakot, hogy kiszólhasson Moratanak.
× Andres
„Az autóban egy húszas éveiben járó nő ült. Barna felvarratott haját rögtön megcsapta a szél, mikor lehúzta az ablakot, hogy kiszólhasson Moratanak.
Na édesem készen vagy? Mehetünk?
Édesem?...”
- Ohh Tessa jól áll neked ez a tolószék. - ismerős volt a hang ezért próbáltam az ismeretlen nő napszemüvege alá látni, mivel a napszemüveg minimum a fél arcát beterítette.
- Ez mi?? Ha együtt vagy vele, akkor miért jöttél be a kórházba? Miért ültél ott egyfolytában a 3 napig? Miért köszöntél csókkal mikor megláttál? Mégis mindez mire volt jó? - a sírás fojtogatott ezeket a szavakat kimondván. Karla pedig, hogy jobban felpumpálja az agyam kiszállt a kocsiból, Morata mellé állt és átölelte a derekát. - Neked pedig, hogy van képed idejönni azok után amit csináltál velem. Nézd meg hol vagyok most miattad. - annyira ideges lettem, hogy elkezdtem felé menni és próbáltam valami sérülést okozni neki, de a tolószékből elég nehéz volt. Futást hallottam magam mögül, biztos valaki észrevette, hogy valami nincs rendben itt.
- Igen Karla, az vagyok. - hangos nevetésben tört ki. Bár fogalmam sem volt, hogy mi ilyen szórakoztató neki.!!
- Ez mi?? Ha együtt vagy vele, akkor miért jöttél be a kórházba? Miért ültél ott egyfolytában a 3 napig? Miért köszöntél csókkal mikor megláttál? Mégis mindez mire volt jó? - a sírás fojtogatott ezeket a szavakat kimondván. Karla pedig, hogy jobban felpumpálja az agyam kiszállt a kocsiból, Morata mellé állt és átölelte a derekát. - Neked pedig, hogy van képed idejönni azok után amit csináltál velem. Nézd meg hol vagyok most miattad. - annyira ideges lettem, hogy elkezdtem felé menni és próbáltam valami sérülést okozni neki, de a tolószékből elég nehéz volt. Futást hallottam magam mögül, biztos valaki észrevette, hogy valami nincs rendben itt.
- Ismerjük egymást?
- Jaj szívem ne mond, hogy nem ismersz meg. Tőlem akartad elszedni Alvaromat, a bulin. - - És amikor ott iszogattatok és megcsókoltad azt hitted, hogy sikerül is igaz? Hát nagyon tévedsz. A pulton táncolásod fergeteges volt, az első sorból tomboltam, lehet, hogy véletlenül még a lábadhoz is hozzáértem... - na itt esett le, hogy Karla az. Ha befesti a haját azt hiszi nem kapja el a rendőrség? És Alvaro meg mit csinál vele? Mi ez az egész? Nem hiszem el, hogy azok után amit velem tett ő még képes vele maradni.
- Karla?
- Mi van itt? - Roni hangját hallottam még mindig magam mögül, de már nem volt messze. Mikor odaért szabályosan megfagyott. - Karla? Te meg mi a jó büdös francot keresel itt? Nem volt elég amit eddig csináltál? Takarodj el innen. MOST! - a mostot olyan hangosan kiabálta, hogy szerintem még a kórházban is hallották. - Morata te pedig többe ne merj Tess közelébe menni, mert nagyon megbánod. - Karla beszállt az autóba. Morata még egy utolsó pillantást vetett felém majd ő is követte. Roni látta, hogy nagyon „kiütött” ez az egész. Lehajolt, megölelt és próbált csitítani, hogy ne sírjak. - Nyugi cica én mindig itt leszek. - jól esett ezeket hallani Ronitól. Teljesen máshogy nézek rá az álmom óta. Már nem tudom, hogy örülnék neki, ha az nem csak egy álom lett volna, vagy nem.
- Tudom Roni, de Alvaro... – itt elcsuklott a hangom és egy perc csend következett. Roni erősebben ölelt át, én pedig zokogtam. - Hogy tehette ezt velem? Még pont tőle kérdeztem, hogy Karla rács mögött van-e már, és mikor először láttatok, akkor is minek csókolt meg? Minek? - Cris lefejtette karomat az ölelésből és csak ott térdelt előttem, és hallgatta a dühkitörésem - Legszívesebben utánuk mennék, de nem hogy utánuk nem tudok menni még felállni se tudok, mert hozzá vagyok kötve ehhez a rohadt tolószékhez. - ki akartam szállni a székből persze nem tudtam, mert a lábam nem volt képes megtartani a testem és mert Roni nem engedte.
- Cica nyugodj meg. Hallod nyugi. Gyere hazamegyünk.
- Hova haza?
- Hozzám haza.
- Utálom, hogy rá vagyok utalva mindenkire. És mindenkinek csak a terhére vagyok. Nem vagyok jó semmire.
- Tessa ez most azonnal fejezd be. Nem vagy a terhünkre, ha a terhünkre lennél akkor nem gubbasztottunk volna itt 3 napot, és most nem vinnélek haza. A lábad pedig helyre fog jönni, és jobban fogsz focizni mint ezelőtt. - elértünk a kocsihoz ami egy akadálynak számított, de nem Roninak. Felvett az ölébe és beültetett az autóba, a tolószék meg ment a hátsó ülésre. Sose jártam még a portugálnál, bár miért jártam volna? Az oda út csendes volt. Én még a könnyeimet szárítottam fel, ő pedig belemerült a neki már ismert környékbe. Egy kovácsoltvas kerítés előtt álltunk meg és vártuk, hogy a kapu kinyitódjon. Az udvarban egy fehér 2 emeletes óriási csoda állt. Fel sem tudtam fogni, hogy minek neki egy ekkora ház, de jelen pillanatban nem kezdtem el ezen gondolkodni.
- Itt laksz?
- Nem, ez nyaralóm.
- Ha ilyen a nyaralód bele se merek gondolni milyen házad van.
- A ház az gyakorlatban egy lakás, nem ilyen puccos mint ez, de azért azt is szeretem.
- Értem, és miért ide jöttünk?
- Mert imádom ezt a helyet. Itt nyugi van és nem zaklat semmi és senki.
- Szóval ide menekül Cristiano Ronaldo a hétköznapok elől.
- Hát igen, mondhatjuk így is. - közben Roni kisegített az egyik kocsiból a másikba.
- Ezen a lépcsőn kicsit nehéz lesz feljutni.
- Nyugi szólok Marconak, hogy segítsen.
- Ki az a Marco?
- Marco és a felesége tarja fenn a házat, ha én nem vagyok itt.
- Meg ha itt vagy akkor is, gondolom. Mert valahogy nem tudlak elképzelni például fűnyírás közben, ahogy itt kanyarogsz a fűnyíróval, vagy éppen cuki portörlővel flangálsz fel alá – kitört belőlem a röhögés, ahogy elképzeltem Ronit egy cuki kis rózsaszín köténykében port törölni. Közben Roni felhívta Marcot, hogy segítségre lenne szükségünk.
- Na nemsokára jön a segítség.
- Lariéknak nem kéne szólni?
- Beszéltem velük, és mondtam nekik, hogy most itt leszek veled egy ideig.
- És ezt velem nem szeretted volna előbb közölni? Mármint semmi bajom, azzal, hogy egy ilyen luxus nyaralóba töltsek el „x” időt, de akkor is megkérdezhettél volna.
- Akkor bepótlom utólag. Szóval Tessa szeretnél eltölteni „x” időt a város szélén található csendes, eléggé nyugodt nyaralómban velem? Tökéletes környék a nyugodt gyógyulásra.
- Ha most nem kérdezed meg ilyen szépen akkor se lett volna semmi baj, de azért jól esett, hogy szántál az életedből rám 1 percet, hogy elmond milyen jó is ez a hely.
- Te totál zakkant vagy.
- Tudom, de hát mit tehetnék ilyen vagyok. - egy nevetéssel nyugtázta a dolgokat, a lécső tetején pedig egy alakot láttunk meg.
- Hola Cris.
- Hola Andres. Nem tudtam, hogy te is itt vagy. - lepacsiztak és mintha itt se lennék elkezdtek beszélgetni.
- Nemrég érkeztem meg. Csak pár napot maradok, segítek kicsit anyáéknak. - ebből máris leszűrtem, hogy Marconak a fia.
- Maradhatsz ameddig csak akarsz. Tudod, hogy szívesen látlak bármikor.
- Khm. - gondoltam jelzem, hogy itt vagyok, ha a nagy beszélgetésbe véletlen elfelejtették volna.
- Ohh, igen bocs. Na szóval Tessa ő itt Andres, Marco fia. Andres ő pedig itt Tessa egy nagyon jó barátom. - Roni a szemembe nézett és mosolygott. Nem tudtam nála ez mit jelent, mondjuk azt se tudom, hogy nálam mit jelent.
- Na én nem szeretném megzavarni ezt a hihetetlenül romantikus pillanatot, de dolgom lenne, úgyhogy akkor nem megyünk fel azon a lépcsőn?
- Ja, de persze a lépcső. - megfogták a tolószék két oldalát és úgy vittek fel a lépcsőfokok tetejére. Mindössze 20 lépcsőfokon kellett felvinni, de nekem ez is sok volt, így a tolószékből.
- Köszönöm srácok.
- Szívesen Tessa. Ha bármiben segíthetek csak szólj.
- Köszönöm Andres. - mosolyogva fordultam tovább Cris felé. - Megmutatod, hogy hol tudnék pihenni egy kicsit?
- Persze itt a földszinten van egy szoba. Az lesz a szobád. - ahogy bementünk a házba egy hatalmas nappali tárult elénk. Már a nappalitól leesett az állam el sem tudtam képzelni, hogy mi fog rám várni a szobába.
- Úristen ez gyönyörű.
- Marta rendezte be, Marco felesége. Tehetséges az ilyen dolgokban. Övé az érdem. Na erre van a szoba. - Roni balra mutatott egy folyosó felé. - Az első az enyém a hátsó a tiéd. Ha kell valami nyugodtan szólj.
- Jelenleg most egy ágy, mert nagyon fáradt vagyok. - Roni elindult a szoba felé kinyitotta az ajtót és beinvitált a szobába. Mikor megláttam a berendezést úgy éreztem magam mintha egy rajzfilmben élő hercegnő szobájában járnék.
- Na hát ez a neked való szoba. Tetszik?
- Viccelsz? Ez nagyon király. Ez a berendezés, ezek a bútorok, a színek. Nagyon tetszik. Csak van egy kis probléma.
- Mi?
- Fogalmam sincs, hogy hogy a fészkes fenébe fogok az ágyba kerülni.
- Ja bocs, segítek. - Cris felkapott az ölébe és már az ágyon is voltam. - Nálam lesz a telefonom, ha bármire szükséged van akkor dobj egy SMS-t vagy csörgess meg. Ha véletlen valami folytán nem venném fel a telefont akkor megadom Andres számát, ő biztos itt lesz non stop, ha én nem lennék. - ideadta a telefonszámot, bepötyögtem a telefonkönyvbe, hogy könnyebb legyen majd hívni, ha úgy hozná az élet. - Szóval akkor én most megyek, hagylak pihenni. - kifelé vette az irányt, de utána szóltam.
- Cris!
- Igen? - itt vágott egy fejet valószínűleg azért, mert Crisnek szólítottam és nem a „megszokott” Roninak.
- Köszi szépen mindent.
- Szívesen. Na most már tényleg hagylak pihenni. - kiment én pedig elhelyezkedtem azon a hatalmas ágyon ami körülbelül akkora volt, mint a németországi szobám. Majd hirtelen egy emlékroham kapott el az ágy hatására. Eszembe jutott, hogy kisgyerekként a szüleim még 4 éves koromban otthagytak egy ottani pláza közepén ők pedig leléptek, senki se tudja hova. Eredetileg csak elmentünk shoppingolni, nézelődtünk, mászkáltunk, nevetgéltünk, aztán az egyik pillanatban még mellettem álltak a másikban pedig már egyedül álltam az üzletek között. Szétnéztem, de a szüleimnek se híre se hamva nem volt. Elkezdtem sírni, mert hát mi mást csinál egy kisgyerek, ha nem találja a szüleit? Persze, hogy leáll sírni. 10 percig császkáltam sírva fel alá , de a szüleimet sehol nem találtam meg. Egy biztonsági őr kiszúrta, hogy valami nincs rendben, odajött, de egyszerűen egy épkézláb mondatot nem tudott kiszedni belőlem a sok sírás miatt, meg persze meg voltam ijedve és nem tudtam, hogy mi van. Elvitt a recepcióra és többször is bemondatta, hogy egy elveszett kislány keresi szüleit, válasz persze nem érkezett. A szüleim eltűnése után 2 órával még mindig a plázában voltam, de a biztonsági őr már értesítette a rendőrséget. A rendőrök persze letámadtak a kérdéseikkel, amiben nem hibáztatom őket hisz ez a dolguk, de egy kisgyereknek nekiállni nem volt valami okos ötlet, és mivel nem tudtam semelyik agyoncsavart kérdésükre válaszolni a nevem alapján próbáltak meg a szüleim nyomára bukkanni. Ha a szüleim tartózkodási helyéről nem is tudtak kideríteni semmit a címünket sikerült kideríteniük, így a 3. szüleim nélkül eltöltött órában a házunk felé tartottunk a rendőrökkel. Az ajtó zárva volt nekem pedig eszembe jutott, hogy a postaládában van egy pótkulcs. Bejutottunk a házba, felszaladtam az emeletre a szüleim szobájába és sokkolt, hogy a szoba teljesen üres volt, vagyis a bútorok ott voltak ellenben semmi más nem. Akkor döbbentem rá, hogy elvesztettem azokat akik a legtöbbet számították nekem. A rendőrök átkutatták az egész házat, de semmi használhatót nem találtak, és mivel semmilyen élő rokonom nincs, ezért kellett árvaházba mennem. Időközben az emlékroham rémálomba ment át így a rémálmomból a telefonom csörgése ébresztett fel. Zihálva keltem fel, sírtam, és nehezem tudtam levegőt venni. Meglepődtem, hogy 17 év után még mindig sokkolni tud ez az egész. Bár a szüleim elvesztését valószínűleg soha nem fogom tudni 100 százalékosan feldolgozni. Még mindig csörgött a telefon, de nem volt elég erőm ahhoz, hogy most bárkivel is beszéljek, de azért megnéztem, hogy ki hív. Rápillantottam a kijelzőre és egy BMW M6-os képe jelent meg, ami azt jelenti, hogy Morata hív.
- Szia. Hogy vagy? Beszélhetünk?
- Még van képed felhívni azok után amit csináltál? A barátnőcskéd tönkretett, teljesen lebénított és neked még van képed felhívni és megkérdezni, hogy hogy vagyok? Hogy a fészkes fenébe gondoltad te ezt?
- Tess hallgass meg, semmi sem az aminek látszik. Ez nem...
- Nem érdekel Morata, már nem érdekel. - ezeket a szavakat kiabálva adtam a tudtára, úgy, hogy valószínűleg az egész házban hallották – Futottam utánad. Szánalmas, hogy a bulin egyáltalán szóba álltam veled azok után, hogy láttalak az edzésen Karlaval. Szánalmas vagyok, hogy egyáltalán reménykedtem, hogy lehet köztünk valami. De már nem érdekelsz, fogd fel!!!!
- Tessa csak enged meg hogy elmagyarázzam, ez nem az aminek látszik.
- Nem az aminek látszik?? Na jó ezt most fejezzük be. - egy rutinos mozdulattal kinyomtam a telefont és a hozzám legközelebb álló falhoz vágtam a nem olyan rég vett Nokiámat, mire az darabokra törve hullott a földre. Én pedig sírva dőltem hátra. Teljesen meg voltam törve. Kopogást hallottam, de nem adtam választ így reménykedtem benne, hogy „hívatlanul” senkit nem látok a szobában.
- Tessa minden rendben? - Andres kukkantott be csak éppen, hogy megnézze, mi volt ez a hangoskodás.
- Nem, semmi sincs rendben. Nem akarok senkit sem látni, és senkivel sem akarok beszélni.
- De Tessa mi történt? - Andres még mindig csak a fejét bedugva állt az ajtó mögött.
- Semmi közöd hozzá!!! - az éjjeliszekrényen álló vázához nyúltam majd egy pontos dobással az ajtó azaz Andres felé dobtam. A váza apró darabokra tőrt, mint a szívem amikor megláttam, hogy Morata Karlaval megy el a kórháztól. - Tűnj el!!!!!! - Andres abban a másodpercben bezárta az ajtót, mikor látta maga felé száguldani a tárgyat. El akartam menni innen ebből a nyaralóból, fogalmam sem volt, hogy mindezt hogyan szeretném, de minél gyorsabban el akartam menekülni a problémák elől. Kitakaróztam és megpróbáltam minél jobban kihúzódni az ágy széléhez, hogy közelebb kerüljek a tolószékhez, már éppen át akartam magam emelni az ágyról a székbe, mikor a kezem elengedett, elvesztettem az egyensúlyom és ennek köszönhetően a földre zuhantam. Hihetetlen, hogy milyen szinten meg tud törni egy 20 éves sportoló, a földön feküdtem és hisztiztem. Vergődtem és olyanokat kiabáltam, hogy „Én ezt nem bírom tovább!” és, hogy „Elegem van az életből!”. Teljesen nem voltam önmagam. Valószínűleg Andres szólt Roninak, ugyanis olyan sebességgel vágta ki az ajtót, hogy nem tartott sokáig, de egy pillanatra még vergődni is elfelejtettem. Lerogyott mellém a földre és az ölébe húzott. Megnyugtatott a közelsége, egyre kevesebbet ziháltam a sírás miatt, és már a szívem is normális ritmusban dobbant. Mikor már elfogtak a könnyeim feltett az ágyra és betakart, mint egy kisgyereket és mellém feküdt.
- Cica mi volt ez?
- Nem tudom.
- Akkor máshogy teszem fel a kérdést. Mi zaklatott fel ennyire? - összeszorult a torkom. Tudtam, hogyha ki kell ejtenem Morata nevét a számon, a neve minden egyes betűje égetni fogja a szám. Nyeltem egy nagyot és próbáltam egyhangúan elhitetni vele az egyébként átlátszó maszlagot.
- Semmi, vagyis a tolószék, hogy nem tudok semmit csinálni.
- Te ezen már rég túl vagy és nem azon rágódsz, hogy mikor fogsz lábra állni, hanem, hogy mikor léphetsz már pályára. Légyszíves ne hazudj nekem. A tolószék miatt miért törted volna porrá a telefonod? - ekkor vette észre a fal tövében álló telefontörmelék halmazt. - Ki hívott fel? - kérdésére egy nagy nyelés és készülőben egy újabb síróroham volt a válasz. - Karla? - nemlegesen bólintottam. - Morata. Morata volt igaz? Tess miért nem nyomtad ki mikor meghallottad a hangját, vagy már fel se kellett volna venned. Andres azt hitte totálisan megzakkantál. - nem tudom, hogy csak nekem tűnt fel, hogy Roni Tessnek hívott és nem cicának? Meglepődésemre nem adtam akkora hangot, csak hallgattam. - Itt a telefonom, mert a tiéd már nem valami beszámítható, ha bármi van, hívna Morata vagy bármi, érted bármi akkor hívd fel Andrest, őt eléred amíg én veszek egy másik telefont.
- Ugye ezeket nem azért mondod, mert itt akarsz hagyni?
- Ööö nem?!!! - a válaszára én még jobban a mellkasához húzódtam. A régi Roni iránti unszimpatikusság, kezdett egyre jobban elszállni, ahogy egyre jobban kezdtem megismerni őt. Mellkasához bújva éreztem azt a tipikus Roni illatot, amit az Armani parfüm adott neki. Hallottam a levegővételét, és a szíve ütemes dobogására nyomott el az álom.
Reggel lehetett mikor felkeltem, mivel szó szerint a hasamra sütött a nap. Kinyitottam a szemem, arra számítottam, hogy Roni még itt fog feküdni, de nem talált, teljesen egyedül voltam. Ahogy felültem láttam, hogy a „romok” azaz a telefonom darabjai és az ajtó felé dobott váza már nincsenek a szobában. „Jó mélyen aludhattam, ha nem hallottam, hogy takarítanak.” . Egészen jól éreztem magam a tegnapihoz képest. Nem voltam zaklatott úgyhogy most nyugodt fejjel próbáltam meg átülni az ágyról a tolószékbe. Lassan odahúztam szorosan az ágy mellé, áttettem a lábam a tolószék lábtartójára és átemeltem a testsúlyom, szerencsére sikeresen. A hasam egy óriási korgással jelezte, hogy itt az idő felfedezni a házat és megkeresni a konyhát. A szobából a nappaliba jutottam, ami óriási volt és vagy 4 folyosó nyílt belőle. Mivel nem tudtam merre menjek ezért muszáj voltam tippelni. A szobámtól jobbra lévő folyosót vettem célba, mikor befordultam a folyosóra láttam, hogy nem a jó helyen járok – de mire nem képes az emberi kíváncsiság – továbbmentem, hogy megnézzem kinek a szobája van az ajtó mögött. Bekopogtam, és mivel senki nem felet benyitottam.
Az ajtó mögött egy, az enyémhez hasonlítva kisebb szobát találtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ki szobája lehet, de volt egy tippem. Egy franciaágy, egy kis asztal szerű valami, egy kandalló (mondjuk ez egy nyaralóba nem tudom, hogy miért kell :D) és az ágy másik végén egy ajtó. Az ajtó felé vettem az irányt, hogy megnézzem mi van a túloldalt, bár gondoltam, hogy egy fürdő lesz, de azért bementem szétnézni és megbizonyosodni arról, hogy azé-e a szoba akiének én hiszem.
A fürdő gyönyörű volt persze hozzá a gardrób se volt semmi, ugyanakkora volt mint a fürdő. Ebből már 1000%-ra biztos voltam, hogy megtaláltam Roni szobáját. Körbenéztem aztán a hasam jelzett, hogy ideje lenne megkeresni most már tényleg a konyhát, úgyhogy kifelé vettem az irányt és újból a nappaliban találtam magam. Pont Roni szobájának a folyosójával szemben megláttam a konyhát. Mikor már a bejáratnál jártam megláttam, hogy bent van Andres. Egyrészt nem örültem annak, hogy kint van a konyhába, másrészt viszont igen. Mert tegnap elég hülyén viselkedtem vele, viszont most itt az idő, hogy rendbe hozzak mindent és bocsánatot kérjek.
- Hola Tessa!
- Hola Andres! Figyelj tegnap elvesztettem az eszem és nagyon sajnálom, hogy ordibáltam veled és, hogy hozzád dobtam azt a vázát. Teljesen felhúztam magam egy telefonhívás miatt és...
- Hé Tessa semmi baj. Nem vagyok haragtartó és amúgy is Cris elmesélt mindent, és ő is mondta, hogy nem akartad én pedig hiszek neki, hisz nem tűnsz egy közveszélyes őrültnek. - nevetett ami engem is nevetésre késztetett.
- Köszi és tényleg sajnálom.
- Nem baj. Öö reggelit?!
- Gondolatolvasó vagy.
- Egy szalonnás-kolbászos omletthez mit szólnál?
- Húhh az nekem túl fullos elég lesz egy sima omlett is, de azért köszi.
- Oké, akkor egy sima omlett rendel.
- Egyébként hány óra van?
- 11.
- És Cris hol van?
- Edzésre ment.
- De még csak 11 van, az edzés pedig 12től van, és nincs olyan messze a nyaraló a várostól, hogy egy órával hamarabb el kell indulni.
- Azt mondta, hogy van egy kis elintézni valója.
- Lehetne egy apró kérésem?
- Persze. Mi lenne az?
- El tudnál vinni a Bernabeuba?
- Most rögtön?
- Nem, nem. Még megeszem azt az isteni illatú omlettet, aztán valahogy valamibe átöltözök és utána.
- Oké, jó étvágyat. - letette elém az omlettet, ami kábé 8 tojásból volt csinálva.
- Ezt most komolyan gondoltad, hogy én mind megbírom enni?
- Nem kell mind megenned, csak amennyi jól esik, csak hozzászoktam már a nagy adagokhoz. Bocsi.
- Semmi baj. - mosolyogtam és hozzákezdtem, mert a szemem már nem kopogott, hanem egyenesen csengetett az éhségtől. - Amúgy ha nem lenne nagy gond akkor majd meg tudnál dobni egy pólóval meg egy nacival? Bármilyen jó, csak még az előző napi cuccban vagyok, és nem akarok így elmenni sehova.
- Persze, megyek keresek neked valamit. - hát nem tudom hol keresett nekem ruhát, de egy óriási melegítőt kaptam és egy Ronaldos mezt. - Remélem ez jó lesz.
- Persze ez is megteszi. Lenne még egy nagyon apró kérésem,. Tudom, hogy már kiakadsz a kéréseimtől, de segítenél felöltözni, vagyis a nadrágot felvenni, mert az nagyon nem megy.
- Ez nem volt kérdés. Alap, hogy segítek. - egy 10 perc alatt sikerült is magam szalonképessé varázsolni. A készülődés után pedig elindultunk a Santiago Bernabeu felé. Az oda út fél óra volt. Kábé 12 körül értünk oda a stadionhoz. Andres segített bejutni, én pedig az öltözők felé vettem az irányt, ismerem a járást így nem voltam eltévedve az óriási épületben. Az öltözők folyosójára kanyarodtam és zajt hallottam az öltözők felől, szóval még bent voltak. Így egy nagy levegővétel után benyitottam.